Az apám építész volt. Gyakran beszélt arról, hogy egy adott projekt árát a műszaki tartalom milyen mértékben képes mozgatni (ie. a drágább anyagok, jobb épületgépészet felviszi az árat). Az új Puskás stadion kapcsán – amikoris az ár egy hét alatt duplájára nőtt, miközben a tervezett befogadó képessége csökkent (ti. 80, 190 vagy 300 Mrd HUF ÁFÁ-val együtt) – az volt az érzésem, hogy valami nincs rendben. Azt értem, hogy a mi politikusaink már csak hagyománytiszteletből is lopnak, ti. nem volt ez ismeretlen a ma már aranykorként emlegetett 1880-1910 közötti időszakban sem, de azzal a Lánczi András féle tétellel, miszerint a korrupció elfogadható, ha azzal egy politikai elképzelést hajtanak végre (ti. az MSZP klientúrát kicserélik FIDESZ klientúrára), vitatkoznék. Az alábbi szösszenetben félreteszek minden morális megfontolást, és pusztán hasznossági alapon próbálom megválaszolni a címben feltett kérdést, elsősorban a gyerekeim számára.

Viták a barátaimmal

Az egyik barátom évekkel ezelőtt egy pragmatikus megközelítéssel állt elő, ti. ha a hatalom tudottan enyveskezű, de jól végzi a dolgát, akkor a lenyúlt pénzt kezelhetjük az eladás költségének, azaz spongyát rá. A mi példánknál maradva, hazánkban évente kb. 300 milliárd Ft közpénz „veszíti el közpénz jellegét” (konzervatív becslés), 30,000 milliárdos éves GDP mellett a megfújt összeg kb. 1%, ami 3%-os GDP növekedés mellett elmegy. Az érvelés egyébként sántít, ti. 50%-os újraelosztási arányt (ti. az állami költségvetés és az önkormányzati büdzsék aránya a GDP-hez képest) feltételezve az ellopott 300 Mrd HUF 15 ezer Mrd-ra vetül rá, aminek ráadásul egy jelentős része munkabér, tehát közvetlenül nem meglovasítható, azaz a ROI elég vékony, a GDP sem nő 3%-ot, de ezt most hagyjuk.)

Egy barátosnémmal összekülönböztünk a fenti kérdésen. Az ő érvelése az volt, hogy én csak ne kritizáljam a fiúkat, hiszen az MSZP is korrupt volt és a kettő közül azért mégiscsak a FIDESZ a jobb választás. Azóta a politikát mérföldes sugarú körben kerüljük, nehogy rámenjen a barátságunk.

Rockefeller első milliója, avagy a fejletlen (közepesen fejlett) országok dilemmája

A dilemma kézenfekvő, ti. ha egy nyitott piacon összeengeded a fejlettebb országokból érkező versenyzőket a hazaiakkal, akkor az eredmény borítékolható. (kedvenc példám az Ikarusz esete a KGST megszünésével) Azaz ha a pálya vízszintes, akkor nem nyerhetsz, ha pedig szabályozási eszközökkel lejtőssé teszed, akkor bajnokunk csak hazai pályán lesz nagyfiú, azaz nem a versenyre gyúr majd, hanem az állami megrendelésekre. Valamilyen piackonform export támogatás tehát kell.

Lehet-e jól csinálni? – Két, félgyarmati sorból kitört ország példája

Vegyünk két kicsi európai országot, amiknek történelme nem szűkölködött a magyaréhoz mérhető pofáraesésekben. A finnek évszázadokon át hol svéd, hol orosz elnyomás alatt éltek, és a trianoni párhuzamok kedvelőinek itt egy finn vicc: „Melyik a legjobb sör? A Karélia, ti. az biztosan nem jön vissza.” – a fiatalabbak kedvéért ez a finn-orosz háborúban elveszített országrész neve és egyben egy sörmárka).

Az írek csak az 1920-as években tudtak függetlenné válni Nagy-Britanniától, de az igazi mélyütést még az 1850-es években kapták a burgonyavészt követően (ti. az 1840/50-es években a burgonya-üszög fertőzés miatt évekig nagyon rossz volt a termés, minek következtében a lakosság negyede éhen halt vagy kivándorolt az USÁ-ba, miközben az ország élelmiszert exportált.)

A lényeg: adott két kicsi ország, akikkel velünk összemérhetően babrált ki a történelem és kb. velünk egyidőben másztak ki a félgyarmati sorból. Ezek a kis országok valamit jól (nálunk jobban) csináltak, lásd az alábbi GDP adatokat. Se nyersanyag (ok, a finneknél fenyőfa van, egy időben még a Pravda-t is finn papírra nyomták), se komoly katonai erő, még a népesség is pici, mégis megcsinálták. Azaz a korrupciós út nem az egyetlen megoldás.

Hol tartunk

Ha véleményt akarunk alkotni a hazai korrupció mértékéről és annak hatásairól, akkor meg kell mérnünk azokat. Az összehasonlításra több lehetőség is adódik, ezek közül a Transparency International korrupciós ranglistáját, az egy főre eső, vásárlóerő paritáson számolt GDP-t, a versenyképességi indexet, és a nemzetközi boldogsági indexet használtam. Az sejthető, hogy magas egy főre eső GDP-t kis népességgel és olajvagyonnal is el lehet érni (lásd az emirátusok), ugyanakkor hasonló olajvagyon mellett tönkre is lehet menni (pl. Venezuela), tehát mégis van értelme az összevetésnek. Az alábbi térképeket nézve a korreláció nyilvánvaló, a kérdés inkább az, hogy melyik az ok és melyik az okozat.

A világ korrupciós fertőzöttsége 2016-ban

http://www.transparency.org/news/feature/corruption_perceptions_index_2016

Egy főre eső, PPP-n mért GDP 2016-ban

https://en.wikipedia.org/wiki/List_of_countries_by_GDP_(PPP)_per_capita

The Global Competitiveness Index 2006-2016

http://widgets.weforum.org/global-competitiveness-report-2015/

World Happiness Report

https://en.wikipedia.org/wiki/World_Happiness_Report

A fenti térképek idősoros grafikonokká alakítva igazán elszomorítóak, ezért ezeket most kihagyom.

A korrupció hatásai

Egy egyén ill. egy szervezet teljesítményét három dolog határozza meg: a produktummal kapcsolatos kompetencia, a lehetőség, hogy teljesíts (fizetőképes kereslet) és az, hogy motivált légy az alkotásra. Ezek együttállásakor jönnek létre a nagy teljesítmények, amiket majd el lehet adni a világpiacon. (Tudom, tőke is kell hozzá, de az utóbbi évek hitelkamatai mellett nem ez az igazi gát.) A korrupció végső soron a verseny feltételeit torzítja el az alábbi következményekkel:

• A piacinál magasabb ár (lásd ennek a postnak az indítását.) A korrupció költségét a vevővel fizettetik ki. A korrupció által elszívott összegek másik becslése az állam által egy évben beruházásokra költött pénz 20-30%-a. (az már csak kis színes, hogy ez a pénz ma Magyarországra elsősorban a német adófizetők zsebéből érkezik, de már nem sokáig.)
• Az erőforrások rossz allokációja – a megnyert és sikeresen teljesített üzletek adják az erőforrásokat és a piaci lendületet, ami a következő szint megugrásához kell. A korrupció nem a legeffektívebb szereplőkhöz juttatja a forrásokat, így azok egy idő után ellehetetlenülnek.
• Az üvegplafon – egy elsősorban az állam megrendeléseiből élő vállalkozás nem tud és nem is akar kimenni a hazai piacról, ennek megfelelően nem is tudja elérni a kritikus méretet, amikor már megállna a nemzetközi versenyben is. Ez a nagy gazdaságok (lásd Kína) esetében nem feltétlenül van így, de a magyar nem ilyen.
• A motiváció kiiktatása – ha tudod, hogy nincs esélyed nyerni, akkor nem lesz kedved játszani. Ha egy egész generáció nő fel abban a tudatban, hogy csak akkor lehet sikeres, ha beáll a sorba, akkor ezáltal a rezsim kiiktatta az egyik nélkülözhetetlen komponenst, ami a hosszú távú sikerhez kell. Az országot elhagyók egy jelentős része már nem szeretett ezen a pályán játszani, nem pusztán a több pénz ígérete hajtotta őket.
• A kontraszelekció felerősödése – minden egyéb feltétel azonossága esetén (akár azonos fizetések), ha a versenyszférában is eladható tudásod van, akkor nem akarsz az állami szektorban dolgozni, mert reggel nem tudsz majd a tükörbe nézni. Az eredmény: csak a szent őrültek és a másodosztály maradnak az állami erőforrások csapjánál.
• Az igazságszolgáltatás is korrupttá, illetve a hatalom bábjává válik, ami egy nagyon rossz világba visz vissza minket. (lásd még: „Virág elvtárs, ez az ítélet, nem a vádirat.” illetve „Az ügyész úr azért van itt, mert az állította, hogy a védelem nem a vád része...”  Én ettől félek igazán, mivel a jogalkotáson keresztül ki lehet iktatni minden féket.

Ami látszólag egyszerű, mint a fa ék

Jelenlegi inkarnációm már nem gyúr politikusi babérokra, de azt hiszem, hogy a hazai kitörési pontok keresése kapcsán mernék tétet tenni. Ha nincs nyersanyagod, se valami geopolitikailag érdekes holmid (pl. egy csinos tengerszoros vagy egy földrész megkerülést elkerülő csatorna), akkor fektess az oktatásba. (Megkockáztatom, akkor is, ha van nyersanyagod, lásd a nyersanyagokban vagy energiahordozókban gazdag, ámde fenti mutatókban szegény országokat, ahol ti. a jövedelmek zömét ellopják.) Ezt a postot Bangalore-ban kezdtem el. Tiszteletet érdemel, ahogy a csontsovány tehenek és lajtos kocsival érkező ivóvíz országából informatikai nagyhatalmat tudtak létrehozni másfél emberöltő alatt. Ehhez egy dolog kellett: tudatos és következetes építkezés az általános iskolától az MSc képzésig. (Ok, kellett hozzá még két valami: sok gyerek, és széles körű angol nyelvtudás.) Valamiért mi épp az ellenkezőjét tettük az utóbbi években.

Értjük mi a humort, csak nem szeretjük 

Ezen inkarnációm első 24 évét egy olyan rendszerben éltem le, amely az orosz tankok segítségével jött létre és orosz piacok ill. nyugati bankhitelek segítségével legitimálta magát bő 30 évre. Folyamatosan gyengülő szinten, de végig egybe gyúrta és kézi vezérelte a három hatalmi ágat, kontrolja alat tartotta a médiát, üldözte a civil szerveződéseket és végső soron akkor bukott meg, amikor a tőgyekből elapadt a tej.  Ha valaki nem egy barlangban élt az utóbbi években, akkor nehezen tudta nem észre venni, hogy a magyar társadalom ismét kitermelt magából egy elitet, aki saját céljainak érdekében folyamatosan szabadul meg azon fékektől és ellensúlyoktól, amik a hatalmát korlátozzák és végső soron a kádári rendszerhez hasonló módon teszi a jogrendszert a kiszolgálójává, lehetetleníti el a civil szervezeteket és darálja be a médiát. Ugyanott vagyunk, mint 27 éve, csak a tőgy jelenleg az EU támogatás, ill. annak elapadását követően az orosz támogatás. A fenti gondolatsort a „Száz év szorongás” c. blog post nagyon igényesen elemzi. Az 1990-es csoda, ti. amikor az oroszok egy puskalövés nélkül kimentek az országból, emberöltőnként egyszer adódik, ha adódik egyáltalán. Attól tartok, elszalasztottunk egy történelmi lehetőséget a valódi felzárkózásra.

Az egyéni életstratégiák

Elérkeztünk oda, amiért ezt az egészet leírtam. A fentiek fényében a következő életstratégiák állnak előttünk:

1. Az aktuális kurzus kiszolgálása – nagy valószínűséggel ez a megoldás a legjövedelmezőbb (abból a 300 Mrd-ból csurran-cseppen), de mellékhatásai lehetnek (pl. gerinc tájékon). Ezen felül van még egy kockázata, ti. a hatalom kiszámíthatatlansága. (lásd pl. Spéder vagy Simicska urak esetét)
2. A lelépés – ez az, amit kb. 600 ezer honfitársunk már megtett. Ők általában a fiatal, eladható tudással és nyelvismerettel bíró emberek, akik egyébként a legjobban hiányoznak az itthoni munkaerőpiacról. Az az érzésem, hogy ezen csoport 70+%-a végleg kint is marad.
3. A gyerekek kimenekítése – öreg fát már nemigen lehet átültetni, azaz az előző megoldás az én generációmnak már nem az igazi. Ellenben el lehet menekíteni a gyerekeidet, pl. külföldi egyetemek beiktatásával. (ebben az esetben a kapcsolatrendszer és a stabil nyelvtudás fontosabb, mint maga az egyetem relatív minősége a hazai versenytársakhoz képest.)
4. A passzív elfogadás – Az utóbbi tíz év sikeres hazai civil kezdeményezéseit meg tudom számolni a fél kezemen (kb. az internet adó ill. az olimpiai népszavazási aláírásgyűjtés). Valószínű, hogy még ez a kevés is sok volt a hatalomnak, ezért iparkodik minden civil szerveződést kiiktatni. Azaz „a magyar puliszka sem robban”, a magyar társadalom atomizálódott és simán lenyel bármit. (Az utóbbi hónapok korrupció ellenes tüntetései alapján a románokra ma már kevésbé igaz a fenti, eredetileg rájuk szabott mondás.)
5. A politikai aktivizálódás – a képviseleti demokráciák játékszabályai szerint ez egy lehetőség, amit meghagyok a hozzáértőknek.

A fentiekben megkíséreltem elmondani, hogy miért nem értek egyet két barátommal ill. a Corvinus jelenlegi rektorával.

Nincsenek illúzióim, a fentiekből az 1-es verzióra nem vagyok ideális alany, a 2-eshez túl öreg vagyok, a 3-as már folyamatban van, némi 4-es bűntudattal. Az 5-ösről meg annyit, hogy a mostani felhozatalt látva a helyzet abszurditásához talán a Kétfarkú kutya párt passzol a legjobban. 

üdvözlettel Floorshrink